Magazin
Az első magyar kutatónő, aki az Antarktiszon...
Csaknem ötven év után húzta haza a szíve Siófokra.
Csaknem ötven év után húzta haza a szíve Siófokra.
Kálmán Imre-fotókiállítás nyílt a világhírű operettkomponista születésnapján, október 24-én a KIKK előtti téren. November 26-ig...
Turizmus, 2020: a kereskedelmi szálláshelyek vendégforgalma alapján Balatonfüred áll az élen, de ha a magánszálláshelyekét is...
Nyilván már hegyet mászna, vagy legalábbis túrázna, 81 életéve ide, vagy oda. De persze ezt most (még) nem teheti, „csak” a napi 25 kilométere marad a kerékpár nyergében, a Sió-parton, ahol gyakran „beszólnak” neki.
Vasárnapi megszólítottunk dr. Farkas Sándor nyugalmazott sebész főorvos, egykori önkormányzati képviselő, Siófok díszpolgára.
„Utoljára akkor voltam mozgásomban így korlátozva, mikor katonaként nem hagyhattam el a laktanyát. Hát most újra szoknom kell ehhez az állapothoz! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon nehezemre esik az itthon maradás, és ennek több oka is van. Az egyik tényező, hogy már évtizedek óta nem ismerem az unalmat, mindig találok magamnak valami kisebb-nagyobb célt, amelynek az elérése érdekében csinálnom kell valamit, és így van ez most is. A másik dolog, ami megkönnyíti a helyzetemet, a kertes családi ház kínálta előnyök. Kilépve az ajtón, máris a természetben találom magamat, kis unokám a tágas kertben kergetheti a nagyapát, ahelyett, hogy egy társasház szűk emeleti szobájában üljön órák hosszat a televízió, vagy a számítógép előtt.
Időnként persze hiányoznak a barátaim, a szerdai vacsora az Öreg Halászban. Miután életkorom miatt a kórházat is el kell kerülnöm, a műtő megszokott légköre is a hiánylistára került, de legalább az évtizedeken át viselt maszkot nem kell nélkülöznöm. Sőt!
Meglehetősen rosszul érintett, hogy a fővárosban élő lányom életünkben első ízben nem töltötte velünk a húsvétot, de el kellett fogadnunk azt az érvet, hogy jobb, ha távol marad.
Mi vár ránk? Az orvos sem tudja
Szerencsére a korlátozások lehetőséget adnak az egyéni sporttevékenységre, így aztán nincs akadálya annak, hogy a Sió-parti kerékpárút megépülése óta megszokott napi 25 kilométeremet megtegyem. Ebben a tevékenységemben az sem jelent akadályt – bár nem tagadom, hogy zavar – hogy nem mindenkinek tetszik a csatorna partján sebesen tekerő öregember, különösen, ha még azt a bátorságot is veszi magának, hogy rácsengessen egy az utat teljes szélességében elfoglaló, összeölelkezett társaságra, akik aztán természetesen (?) „beszólnak”. Az ehhez hasonló megnyilvánulások nagyon fájnak. Nem is azért, mert alkalmasint engem céloznak, hanem azért, hogy szép hazánkban ennyire eldurvultak az emberek közti kapcsolatok. Véleménykülönbséget ma már csak brutális, alpári módon divat a másik tudomására hozni, bűnbaknak pedig lennie kell, és egy öregember erre a feladatra ugyancsak alkalmas!
Persze lehet, hogy ezek csak egy a jelen korba már nem illő, másként szocializálódott, mimózalelkű(?) polgár képzelgései… Sötét gondolataimat vidám irányba billentik az olyan igaz emberi megnyilvánulások, mint a maszkok varrása, vagy az ételosztás. Nagyon tetszenek a napok egyhangúságát enyhítendő, szervezett akciók, mint a „Siófoki Kultúrpercek”. Az már csak hab a tortán, hogy előadóművész vejem, illetve egy írásom kapcsán jómagam is tevékeny részt kaptunk ebben a Facebook-rendezvényben.
Mi vár ránk az elkövetkező hónapokban? Nagyon nehéz megválaszolni. Mindenekelőtt nem ismerjük sem a kórokozó, sem a járvány igazi természetét. Ez a járvány nem olyan, mint az influenza, hogy a téli hónapok elmúltával számítani lehet a lecsengésére. Ki tudja garantálni, hogy az egyes országok bejelentései, miszerint szűnőben van, vagy már meg is szűnt a járvány, megállják-e a helyüket, vagy hosszabb-rövidebb idő elteltével újra fellobban? Megtalálják-e, és ha igen, mikor a vírus hatékony ellenszerét, és kik számára lesz az hozzáférhető?
„Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem”
Az a tény, hogy a kór áldozatait elsősorban az idősek közül szedi, egyáltalán nem meglepő. Sebészként minden műtétjavallatánál mérlegelnem kellett az adott beteg teherbíró képességét, hiszen az a beavatkozás, amin egy fiatal játszva átesett, az öregembert már átlökte a borotvaél túlsó oldalára, és jóllehet „a műtét sikerült, a beteg meghalt”. A jelenlegi járvány esetében ugyanez a helyzet. Jórészt az idős, társbetegségek, vagy pusztán az inaktivitás következtében legyengített szervezetű betegek halnak meg. Ebből a szempontból nagyon is kétélű fegyver az idősek „ketrecbe zárása”. A karosszékben üldögélő, túlsúlyos, netán dohányzó, vagy alkoholizáló idős ember számára egy közönséges nátha, vagy pusztán diétahiba miatt bekövetkezett hasmenés is végzetes lehet, és a legmodernebb intenzív terápiás eszközökkel sem lehet segíteni.
Mire számíthatnak azok, akik – reméljük, hogy minél többen – túlélik a járványt?
A gazdasági következmények máris itt vannak. Úgy gondolom, hogy a város vezetőinek talán legfontosabb feladata lesz az önhibájukon kívül reménytelen helyzetbe csúszott családok valamilyen úton-módon történő megsegítése, és a társadalmi szolidaritás megkopott pilléreit is újra kell építeni. Persze azt is tudom, hogy a pénzügyi eszköztár ugyancsak megkurtíttatott. Abban bízom, hogy a járvány elmúltával a gazdaság beindul, bár sokára lesz, mire igazán talpra áll.
Az elmúlt években a Balaton felértékelődött a belföldi turizmus számára, és ez az érték a járvány elmúltával is megmarad. Ez azt jelenti, hogy a turizmus és vendéglátás elsősorban hazai és közép-európai turisták számára kiépült infrastruktúráját – beleértve a személyzetet és a kulturális kínálatot is – meg kell őrizni. A járvány fokozott terhelést és nem kevés veszélyt jelent az egészségügy számára. Mint erre korábban már tettem célzást, számomra marad az „Én beteg ember csupán csak várok, Vitézlő harcos nem lehetek”- szerep, ám üzenem volt munkatársaimnak, hogy „Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem”. Bízom abban, hogy az egészségügy minden nehézsége ellenére úrrá lesz a nehézségeken. Ha nekem is sikerül túlélni ezt a kritikus időszakot, és még erőm is engedi, megoldásukban – úgy, ahogy korábban is – számíthatnak rám azok, akiknek ez eszébe jut!”
(fotók: Facebook, Farkas Sándor)
2021. 01. 23.
2021. 01. 12.
2020. 12. 24.
2020. 12. 20.
2020. 12. 06.
2020. 11. 11.
2020. 10. 04.
2020. 09. 12.
2020. 08. 16.
2020. 07. 25.
2020. 06. 25.
2020. 05. 10.
2020. 04. 05.
2020. 02. 24.
2020. 02. 23.
2020. 02. 21.
2020. 01. 31.
2020. 01. 27.
2020. 01. 11.
2019. 12. 27.
2019. 12. 14.
2019. 12. 14.
2019. 11. 11.
2019. 10. 28.
2019. 10. 26.
2019. 10. 25.
2019. 10. 21.
2019. 10. 12.
2019. 10. 08.
2019. 10. 06.
2019. 10. 04.
2019. 10. 03.
2019. 10. 01.
2019. 09. 23.
2019. 09. 20.
2019. 09. 19.
2019. 09. 18.
2019. 09. 16.
2019. 09. 15.
2019. 09. 08.
2019. 09. 02.
2020. 10. 29.
2020. 07. 09.
2020. 05. 06.
2020. 02. 19.
2020. 01. 29.
2020. 01. 28.
2020. 01. 18.
2019. 12. 18.
2019. 12. 14.
2019. 10. 27.
2019. 10. 22.
2019. 10. 11.
2019. 10. 10.
2019. 09. 26.
2019. 09. 25.
2019. 09. 24.
2019. 09. 22.
2019. 09. 21.
2019. 09. 17.
2019. 09. 13.
2019. 09. 12.
2019. 09. 09.
2021. 01. 23.
2020. 11. 30.
2020. 08. 31.
2020. 03. 10.
2020. 03. 03.
2020. 02. 07.
2020. 01. 19.
2019. 11. 10.
2019. 11. 06.
2019. 11. 05.
2019. 11. 03.
2019. 11. 02.
2019. 10. 29.
2019. 10. 19.
2019. 10. 05.
2019. 09. 14.
2019. 09. 11.
2019. 09. 07.
2019. 08. 30.
2019. 08. 23.
2019. 08. 22.
2019. 08. 15.
2019. 08. 14.
2021. 01. 11.
2020. 12. 13.
2020. 10. 29.
2020. 10. 17.
2020. 09. 27.
2020. 09. 13.
2020. 08. 26.
2020. 08. 24.
2020. 08. 16.
2020. 08. 09.
2020. 08. 02.
2020. 07. 23.
2020. 07. 11.
2020. 06. 22.
2020. 05. 04.
2020. 04. 09.
2020. 03. 17.
2020. 03. 07.
2020. 02. 18.
2020. 02. 09.
2020. 02. 02.
2020. 01. 26.
2020. 01. 22.
2020. 01. 21.
2020. 01. 12.
2020. 01. 10.
2020. 01. 09.
2020. 01. 05.
2019. 12. 14.
2019. 11. 07.
2019. 10. 23.
2019. 10. 20.
2019. 08. 25.
2019. 08. 06.
2019. 07. 31.
2019. 07. 28.
2019. 06. 27.
2019. 06. 13.
2019. 05. 31.
2019. 05. 23.
2019. 05. 14.
2019. 04. 22.
2019. 04. 06.